GerMánia – AFS, az én kis családom

         Kezdjük hát a történetem a legeslegelejétől… Szerencsére már ismertem egy-két cserediák-szervezetet, és véletlenül bele is cseppentem az egyikbe, amit történetesen AFS-nek hívnak (American Field Service, ami az I. világháborúban a sérültek és menekültek migrációját segítette, majd az 50-es évektől kezdve az egész világot behálózva cserediák-programokat indít).

         Elkezdtem itt tanuló cserediákokkal foglalkozni, (igen, még Magyarországra is jönnek cserediákok egy évre !!!) nekik programokat szervezni, és megismerkedtem sok olyan korombeli diákkal, akik már voltak kinn külföldön. Nagyon megtetszett ez az új kis „család”, egyre több rendezvényükre hívtak el magukkal. Egyszer csak az egyik mexikói lánynak családot kellett cserélnie, és mi készségesen befogadtuk. Fél évet töltött nálunk, perfektül beszélt magyarul, nagyon meg is szerettük. Akkoriban kezdtem spanyolul tanulni, és Estefaniatól nagy segítséget kaptam ebben, amellett, hogy mindig jól szórakoztunk.

         Ez mind 2006-07-ben történt… Miután Stefike hazament, folytattam az AFS-ben való tevékenykedést, és őrangyal is lettem. Ez azt jelenti, hogy ittlévő diákok patrónája vagyok, beszélem az anyanyelvüket és bármiben a rendelkezésére állok, amennyiben nehézsége adódik (nem mellékesen barátok is leszünk a végére). Két év „AFS-ezés” után megérett bennem a gondolat, hogy én is cserediák leszek. De hoppácska! A szüleim első reakciója: NEM! A második: NEM, NEM, NEM és NEM!!! Nehéz ügy ez, hiszen tizenegyedikes voltam, (majdnem előttem az érettségi) és ebben a „pénzügyi-válságos” világban nem nagyon futotta ilyesmire a családi költségvetésből (egy teljes éves program ösztöndíj nélkül 1-2 millió HUF is lehet). Kemény egy hét győzködés után elengedtek anyuék, és részt vettem az ilyenkor tartandó kiválasztási hétvégén (itt felmérik a diákok rátermettségét a kint létre, elbeszélgetnek velünk). Számomra ez nem volt megerőltető feladat, hisz az AFS-szel töltött idő alatt megismertem a szervezetet és sokat tanultam mind a világról, mind pedig magamról.

         Megpályáztam egy ösztöndíjat, amit ha megkap az ember, az alapítvány szinte a teljes összeget fizeti a kiutazónak. Megnyertem!

Ezek után a szüleim számára sem volt kérdéses, mennem kell és menni fogok… Fél év felkészülés és sok papírmunka után 2008. szeptember 5-én már a Frankfurtba tartó gépen ültem 7 másik magyar diákkal… Nagyon vártam már, nem tudtam, hogy mi fog történni, vagy milyen lesz, a Sorsra bíztam magam.

Baden-Württemberg tartományba kerültem, a Fekete-erdő kapujához, egy Offenburg nevű város mellé.

         Az első időszakban eléggé furcsa volt egy számomra teljesen idegen környezetben lenni, hiányoztak a család és a barátok. Minden és mindenki más, pedig Németország és Magyarország között nincs is nagy távolság. A legjobb az egészben – gondoltam-, hogy nem is tudok németül! Mind a családdal, mind az osztályommal angolul próbáltam kommunikálni. A fogadócsaládom nagyon megértő és segítőkész volt velem, az anyukámnak köszönhetem, hogy viszonylag hamar elkezdtem németül beszélni. Az iskolám (Schiller-Gymnasium) a város legnagyobb és legjobb gimnáziumának számított, ami minden évben fogadja az összes környéken lévő cserediákot. Életem legeslegkirályabb sulija volt, nagyon eltér a magyar rendszertől: sokkal inkább a gyakorlati tudást helyezik előtérbe, nem kell megszakadni a sok tényanyag magolásától; a jegyzetet sem mi írjuk, a tanár előre elkészített és lefűzhető anyagot ad, a felszereltség pedig szupermodern – tényleg csak áradozni tudok róla.

         Az igazgató egy nyelvi osztályba ajánlott (angol-spanyol), ami tökéletesen megfelelt az érdeklődési körömnek. Ahogy telt-múlt az idő, lassan beilleszkedtem, habár – a német nép zárkózottságának köszönhetően - az osztálytársaim is nehezebben nyíltak meg felém, mint pl. itthon egy új tanuló felé. Nagyon örültem is, amikor végre elhívtak hétvégén, hogy csináljunk valamit. Ezután már nagyon könnyen ment minden: sok barátom lett az egész iskolában, népszerű lettem. Minden iskolai rendezvényen, kiránduláson és buliban természetesen részt vettem, imádtam ezt az életet, egy nyugodt vagy unatkozós percem sem akadt. További szabadidőmben a többi cserediákkal csináltunk programot: nincs is annál jobb, mint mikor sok különböző nemzetiségű diákot összeeresztenek. Sok nevetés, nyelvtanulás egymástól, szórakozás a köbön…

         Gyakorlás gyanánt rengeteg német filmet néztünk, és német kurzusra is jártunk, ahol még több külföldivel ismerkedtünk meg. Jó

dolog, ha az embernek a világ minden szegletében vannak barátai, pl. nyáron megyek egy hétre Barcelonába és egy barcelonai barátnőmnél fogok lakni; nyáron meglátogat egy olasz barátom és egy brazil barátnőm is… Apropó, utazások. Nem is tudom, hogy ezalatt az egy év alatt hány ezer kilométert is tettem meg, annyit utazgattunk jobbra-balra! Először is a környékünket fedeztem fel és a tartományban voltam kb. mindenhol (Fekete-erdő, Bodeni-tó, Stuttgart). Szerencsésnek mondhatom magam, mert az ország délnyugati szegletében laktam, ahol Németország összeér Franciaországgal (Strasbourg húsz km-re volt tőlünk, sokat jártunk át vásárolgatni) és Svájccal (Basel-be is gyakran lelátogattunk).

         Ezen kívül szintén nagy mázlimra (egy cserediáknak mindig piszkosul segít Fortuna…ez Murphy…bizonyíthatom :P) el tudtam menni Münchenbe az Oktoberfest-re, mert egy régi német barátnőm ott lakik, és vendégül látott. Ugyanígy jutottam el Kölnbe egy hétre, mert egyik barátnőm, aki Magyarországon volt cserediák, ott él… Ismét a véletlennek köszönhetően pár napra „elugrottunk” szinte ingyen Párizsba is. Hazatérésem előtt egy hónappal meghiúsultak a Berlinhez való reményeim, mert az ottani haveromhoz nem tudtam menni. Mondanom sem kell, hogy nagyon le voltam törve… Hirtelen két héttel a hazajövetelem előtt egy barátnőm megmutatta schülervz-en (német iwiw) az ismerősét, aki Berlinben lakik. Kapva kaptam az alkalmon, és írtam neki ezen az oldalon, habár ő nem is ismert engem. Még aznap visszaírt, és persze szívesen befogadott egy hétre! Azóta is jóban vagyunk… Na, ugye, hogy minden sikerül? Csak akarni kell…

         Tényleg sok jó élményben volt részem, egyszerűen felsorolhatatlan… Például amikor először álmodtam németül, számomra hihetetlen érzés volt, akkor már azt is gondoltam, német vagyok. A tizennyolcadik szülinapi bulim is nagyon jól sikerült, ötven ember jött el összesen. Az Europa Park azóta a kedvenc helyem… Ez Europa legnagyobb vidámparkja: őrületesen nagy monstrumok, amibe eleinte féltem beülni, de isteni érzés rajtuk száguldozni, és a leghatalmasabb hullámvasutak, amik fel-le és jobbra-balra repülnek…

         Akkor most pár szót ejtenék a németekről… A mások által ismert sztereotípiák nagy része igaz rájuk: eléggé hideg, zárkózott emberek, nagyon pontosak és precízek és nagyon jó anyagi körülmények közt élnek. Sok salátát, biokaját és barna magvas kenyeret esznek.

Stimmel. Eleinte – bevallom- nem voltam értük oda, de az évem végére nagyon a szívemhez nőttek, sőt mikor hazajöttem, többen mondták (akik Németországban éltek), hogy elnémetesedtem picit. Végül is sikerült annyira beintegrálni magam, hogy ez nekem fel sem tűnt. Ezen kívül az országuk nagyon szervezett, tiszta, modern (pl. a vonatok csodálatosak), a politikában is béke honol, az életszínvonal és a képzettség magas. Tipikus nyugat-európai ország. Mindenhol rend van és a szabályok betartása 100%-os… Például ott mindenki kivárja a zöld jelzést az utcán. (Még én is megtettem, pedig itthon előszeretettel rohangálok át a piroson.) Furcsa is itthon, mikor a barátaim átvágnak a kereszteződésben és kiabálnak, hogy miért nem megyek, én meg békésen álldogálok zöldre várva… Az ország mérete miatt kicsit széttagolt, minden régiónak megvannak a maga tradíciói, ami még érdekesebbé teszi. Külön kedvencem a dialektus (tájszólás, de nem keverendő össze a parasztos beszéddel). Szinte minden falunak és városnak más-más a nyelvezete, ami nagyban eltér az irodalmi némettől (Hochdeutsch).    Ebből is sikerült egy kicsit magamra vennem, és nevettem, mikor a nyelvvizsgára felkészítő tanárom egy szót sem értett abból, amit mondtam!

         Persze nem minden csak móka és kacagás egy ilyen csereévben, hiszen az ember lánya nehéz pillanatokat is átél… Mindennapi problémák, honvágy, esetleges rossz élmények… Nekem az egyetlen rossz az volt, hogy kb. a felénél családot cseréltem, de utána már azt az akadályt is könnyen vettem... A második családom nagyon megszerettem, főleg a két nővéremet. Anyukám pedig megtanított, hogyan kell Fekete-erdő tortát sütni, ami ott ugyebár fő specialitás…

         Na jó, még napokig taglalhatnám, hogy miért volt olyan jó nekem Németországban, de nem teszem… Már csak annyit mondanék el, hogy mi mindent kaptam ettől az évtől, ami nem is szuvenír, képek vagy esetleg emlékek. Hanem az ember, akivé váltam. Sok dolgot megtapasztaltam, megtanultam küzdeni a céljaimért. Minden helyzetben egyedül kellett döntenem, a saját lábamra kellett állnom, emiatt sokkal önállóbb és függetlenebb lettem. Benőtt a fejem lágya, felnőttem. Megváltozott a világról alkotott képem, céltudatosabb és magabiztosabb is lettem. Talán meg is komolyodtam és megfontolttá váltam, bár észrevettem, hogy ennél őrültebb és spontánabb sosem voltam eddig.

         Mindenkinek tudom ajánlani, hogy töltsön el egy évet külföldön, mert ez semmihez sem hasonlítható élmény, ami meghatározza az egész hátralévő életet. Most, életem legnagyobb kalandja után, felsőfokú német nyelvvizsgával és sokrétű tudással a kezemben, úgy érzem, sokkal könnyebben vágok neki az igazi nagybetűs életnek, ami májustól az érettségi után vár rám…

Bodás Kitti